1. fejezet

Ebből a fejezetből még nem derül ki sok minden. A következő két feji lesz, amiből kiderül a történet alapja, ez amolyan előszó. Ha elolvassa valaki, akkor kérem írjon egy komit, mert nekem fontos lenne:)
Köszönöm!
Jó olvasást!


Nessa vagyok 19 éves. A Táncművészeti Egyetemen vagyok 1. éves. Van egy ikertesóm, Liz, ő az Orvosi Egyetemen tanul. Kívülről teljesen ugyanolyanok vagyunk, de belül teljesen elütünk a másiktól. Én bulizós, vadóc csaj vagyok, aki minden buliban ott van, és semmi őrületből nem marad ki. Ő inkább tanulós, de néha-néha megjelent egy-két buliban is. Anyáék mindig azt mondták, hogy vehetnék egy két példát Lizzie-ről, igaz én vagyok az idősebb 3 perccel), de mindig ő volt az érettebb. De a vitáink és minden ellenére nagyon szeretjük egymást. Nehezen vagyunk meg a másik nélkül. Forks-ban élünk, de Seattle-ben tanulunk, ezért minden nap 2 órát oda, 2 órát visszautazunk. Nagyon fárasztó, ezért kitaláltam valamit, amit meg kellett még beszélnem Lizzie-vel.
- Lizzie! – hívtam húgomat, mire egy „mivan?” Morgást kaptam válaszul. Úgy gondoltam, nem lenne jó, hogy ha ordítoznánk, mert az előző esti bulitól még egy kicsit kába voltam, na meg fáradt, ezért lecammogtam a lépcsőn, egyenesen a nappaliba, ahol Lizzie éppen huszadjára nézte a Házinyuszit.
- Ha valami buliba akarsz elrángatni, akkor ne is kezdj bele. – mosolygott az ikertesóm.
- Nem, most komoly témáról szeretnék beszélni.
- Jaj Nessa! Ne ijesztgess! Ha te komoly témáról szeretnél beszélni az általában, valami oltári nagy baromság.
- Haha! Nagyon vicces! De most komoly halálra röhögöm magam. - Lizzie-nek 2 éve meghalt egy ismerőse. Pontosabban az exe. A halála előtt egy héttel szakítottak. Azóta szerencsére kijött a depiből. – fontos lenne, ha nyugodtan beszélhetnénk.
Ebből kivette, hogy nem ártana, ha kikapcsolná a TV-t.
- Arra gondoltam, hogy nemsokára 20 évesek leszünk. Nem vagyunk már olyan gyerekek, és ez a napi 4 óra utazás elég fárasztó. – kezdtem.
- Lényeg? – türelmetlenkedett a húgom.
- Miért nem költözünk mi, csak mi ketten Seattle-be? – tettem eleget nővérem türelmetlenkedésének.
- Soha nem gondoltam, hogy te valaha ilyen értelmes dolgokon gondolkozol. – ezért a kijelentésért fejbe vágtam egy párnával, ami elindított egy heves párnacsatát.
- Tehát igen? – kérdeztem.
- Ha anya beleegyezik és hajlandó eleinte anyagilag elindítani, akkor igen.
- Szuper. – ugrottam a nyakába. - Anyu mikor végez?
- Nem tudom. Kár, hogy apa nem lehet itt. – Apa évek óta Olaszországban van. Orvos. Anyával elváltak, de még mindig jó a viszonyuk. Sokszor látogatjuk meg. Már tök jól beszélünk olaszul.
- Ness! Hallasz? – lengette előttem a kezeit Lizzie.
- Igen, csak apun járt az eszem. – pár másodpercnyi csend után, megszólalt a mobilom.
- Igen? – szóltam bele.
- Vanessa! Kim Parker vagyok. – ő az egyik tánctanárom. Nem mellesleg a kedvenc oktatóm. – Emlékszel arra, amikor a világ szinte minden tájáról érkeztem egyetemi tanárok és megfigyelték az óráitokat?
- Igen, emlékszem. – kb.: 1 hónapja lehetett.
- Az olasz egyetemi tanár felfigyelt rád Vanessa. Azt szeretné, ha az olaszországi Táncművészetin folytatnád a tanulmányaid. Egy hét gondolkozási időt adott. Gondolt át jól, ha segítség kell, csak szólj. De ha rám hallgatsz, akkor mész. Látszik rajtad, hogy minden álmod az, hogy profi legyél. Várom a válaszod. Viszlát.
- Köszönöm tanárnő, majd megfontolom. Viszlát. – összerogytam. Hihetetlen, hogy egy telefonhívás, hogy megváltoztathat mindnet. Négy éves korom óta táncolok. Azóta az a vágyam, hogy világhírű táncos legyek. Félig sikerült. Sok versenyt nyertem, szerte a világban, de a célom az, hogy a nevemet is ismerjék.
- Ness! Ki hívott és mit akart? – kíváncsiskodott Lizzie.
- Az egyik oktatóm volt az. Az olaszok azt akarják, hogy ott folytassam a Táncművészetit. – nem mondtam többet, csak figyeltem a testvérem reakcióját.
- Vanessa Smith! Miért nem örülsz? Ez hihetetlen! Teljesülhet az álmod, amit tudod, hogy Seattle-i Táncművészetin nem fog. Hívd vissza, és mond meg, hogy mész! Ilyen lehetőség nincs még egyszer.– szidott le.
- De mi lesz a közös lakással? Mi lesz velünk? – kérdeztem kétségbeesetten. Tudom, hogy a 15 éves munkámnak, itt az ára. Döntenem kell, hogy „hiába csináltam ezt” eddig vagy sem.
- Én nem akarom, hogy miattam ne teljesüljön az álmod. Fogadd el az ajánlatot, és élvezd az olasz pasikat. Különben is. Olaszországban is van Orvosi Egyetem. Következő tanévtől akár én is járhatok oda. – kacsintott rám a húgom
- Először is ne feledd, hogy nekem van pasim. De egyébként majd megfontolom. – ezzel felmentem a szobámba, bedőltem az ágyba, és elkezdtem a plafont figyelni. Megéri ezt a sok áldozatot? Biztos ezt akarom? Jó lesz nekem ott?